„Az én életem nem kiadó!” Leopárdmintás, derékig felsliccelt Missoni-ruhát visel, vékony, barna lábai körül szalagok lebegnek. Haja nedves a zselétől, a szeme vampos koromfeketére van kihúzva. Fáradt, de izgatott. Kicsit vad az összhatás, egyáltalán nem Dido-s. Legalábbis nem olyan, amilyennek én képzeltem Didót. De vajon mennyire ismerhetjük őt? „Nem igazán… – válaszolja, és láthatóan örül neki. – Mindig arra törekszem, hogy az emberek a zenémre összpontosítsanak, ne rám. Ezért van, hogy a klipekben vagy a fellépéseken nem parádézok melltartóban és forrónadrágban. Nem mintha nem lennék boldog, amikor nőnek öltözöm, és valaki megjegyzi, milyen csinos vagyok, de szeretném, ha az emberek csak a zenémhez kerülnének közel. Ha nem éreznék úgy, hogy már mindenemet látták.” „Nem úgy, mint mondjuk Britney-nél” – jegyzem meg. „Britney egészen más. Ő profi szórakoztatóművész. Én egyáltalán nem hasonlítok rá. Bár mostanában nagyon elégedett vagyok magammal… Úgy értem, nagyon tetszik például ez a ruha, ami rajtam van. Szerencsére nem kell sok ahhoz, hogy szexisnek érezzem magam. De nekem ez bensőségesebb ügy, nem az újságokba való. Olyan része az életemnek, ami csak rám tartozik, amit szeretnék magamnak megtartani.” Ezzel el is tűnik egy lakókocsi mélyén, hogy átöltözzön, mert vége a fotózásnak. Mikor előkerül, már a megszokott szerelés van rajta: farmer, póló, szandál. Kér egy csésze fekete teát, felveszi a napszemüvegét és a kedvenc Marc Jacobs kabátját. Azt, amelyikben a Life for Rent című lemezén is látható. Első albumának, a No Angel-nek a borítóján még csak egy elmosódott, fekete-fehér árnyék látszik belőle. Ő az a ritka kivétel, aki inkább kerüli a hírnevet. „Álmomban nem gondoltam volna, hogy ez fog történni velem. Csináltam egy nyugis, laza lemezt, ami aztán akkorát szólt, mint egy bomba.” Kétségtelenül ez történt, hiszen Didót szokatlan, melankolikus zenéje egykettőre a világ egyik legsikeresebb énekesnőjévé tette. Van valami különleges kristálytiszta hangjának intimségében és dalszövegeinek komolyságában, amire rajongók nagyon fogékonyak. Több embertől hallottam, hogy olyan a hangja, mint annak az énekesnőnek, aki a fejükben szokott énekelni. Dido kétféleképpen ír dalt. „Vagy elbújok valahova, ahol magányosnak érezhetem magam, vagy otthon maradok és becsípek. Iszogatni és dalokat írni a kedvenc foglalatosságom.” Dido London északi részén lakik egy hatalmas lakásban. Nevezhetnénk Dido-templomnak is. Csak egy hálószoba van – az övé –, az összes többi helyiséget saját kénye-kedve szerint alakította át. Van itt például Dido-edzőterem, Dido-dolgozószoba, Dido-zeneszoba – a lényeg, hogy a ház úrnőjének kizárólagos hatalma van minden felett. Az üzenet mindenki számára egyértelmű: szükségem van saját élettérre! Valószínűleg senki sem fog meglepődni, ha elárulom, hogy Dido elég magányos, befelé forduló gyerek volt. Órákon át gyakorolt a szobájában a zongorán, és persze mindig egyedül próbált szembenézni a kamaszkor megpróbáltatásaival. „Például mikor az első barátommal szakítottam, szó szerint majdnem megszakadt a szívem. Anya szerint három hónapig nem mozdultam ki a szobámból. Minden éjjel ott aerobikoztam egy Imagination lemezre.” Ez a kedves, zárkózott kislány, akinek kitüntetett helye volt az iskolai énekkarban, elég hamar rákapott egy másik, szívének kedves hobbira. „Mindig nagyon nyitott voltam a szexre, fiatalabb koromban is. Egy ideig tényleg csak az számít, hogy az ember mindent kipróbáljon, nem igaz? Még mindig van bennem ezzel kapcsolatban némi bizonytalanság. Néha az embernek egyszerűen fogalma sincs, hogy mit csináljon…” „Gyakorlat teszi a mestert, nem?” „De, így igaz. Az évek múlásával egyre jobban élvezem a szexet. Egyszer csak egy egészen más, új szintre kerül az egész.” Dido kedveli a magányt. Ez a trubadúr-élet, a koncertturnék, a lemezfelvétel, az utazások, a folyamatos mozgás nagyon illik hozzá. „Nagyon szeretek egyedül lenni. Tulajdonképpen az egész életem abból áll, hogy igyekszem lerázni az embereket.” Ha társaságra vágyik, egészséges és finom ételeket főz a barátainak sok halból, zöldségből és salátákból. „Szószokban nem vagyok jó, de zseniális halételeket készítek. Becsavarom például a tőkehalat alufóliába egy kis citrommal és olajjal meglocsolva, aztán a sütőben összesütöm. Imádom, mikor a bevásárlószatyorral hazafelé sétálok, meglátom a házat, és rögtön az jut eszembe, hogy nem lehet igaz, hogy ez tényleg az enyém. Mindenem megvan, amire valaha vágytam!” Meglepő, hogy csak úgy vásárolni szaladgál, anélkül, hogy rajongók tucatjai követnék. „Pedig teljesen így van. Egyszerűen el kell határoznod, hogy normális életet fogsz élni. Én például, ha elmegyek vacsorázni, sosem telefonálok oda előtte, hogy foglaltassak egy exkluzív, privát asztalt, mert az a biztos út a másnapi címoldalak felé. Az emberek néha megjegyzik, hogy hasonlítok Didóra. Ezt bóknak veszem…” – mondja mosolyogva. Vidám és élénk, mintha nem ő lenne az az énekesnő, aki milliószámra adja el a lemezeit világszerte, és a szekrénye nem lenne tele a legkülönfélébb díjakkal. ... forrás: [ELLE 2004/08]